A világ születésétől az első császárig II. rész

Folytatódik a történet a császárrá válás rögös útján pontosan onnan, ahol az előző irományomban abbahagytuk. 🙂

Ahogy az a 32. fejezetben olvasható, Amaterasu megparancsolta fiának, Ame no Oshihomimi no Mikotónak, hogy szálljon le a földre, és legyen Ashihara no nakatsukuni (葦原中国) uralkodója. El is indult, de az Égi Lebegő Hídról (天浮橋, a híd, mely összeköti a Mennyországot a Földdel) visszafordult, mert látta, hogy odalent káosz uralkodik, erőszakos földi istenségek (国津神Kunitsukami) civódnak stb. Amaterasu úgy döntött leküld valakit, hogy tegyen rendet, és tisztítsa meg a terepet fiának. Az isteni tanács Ame no Hohi no Kamit jelölte ki eme nemes feladatra, ő azonban hamarosan Ōkuninushi no Mikoto (大国主の尊) kegyeit kereste, és 3 évig nem tett jelentést az égi isteneknek[1].

Ōkuninushi no Mikoto szobra az Izumo szentélyben

Ekkor az istenek újra tanácskozni kezdtek, és a választás Ame no Wakahikóra esett, így átnyújtották neki az égi szarvas ölő íjat és égi tollas nyilakat, majd leküldték. Sajnálatos módon ő sem teljesítette a parancsot, helyette elvette Ōkuninushi no Mikoto lányát, és azon törte a fejét, hogy hogyan szerezhetné meg magának a földet. 8 évig nem érkezett jelentés Takamagaharába（高天原）. Ekkor Amaterasu egy fácánt küldött le, hogy ellenőrizze, mégis hol marad ilyen soká a fontos küldetéssel megbízott isten. Hát nem épp azt a választ kapták, amire vártak, ugyanis a szóban forgó Ame no Wakahiko lelőtte a fácánt az égi istenektől kapott íjjal és nyíllal, ami egészen Takamagaharáig repült és pontosan ott landolt, ahol épp Amaterasu és Takaki no Kami üldögéltek. Felismerték a nyílvesszőt, és felfedezték, hogy vér tapadt hozzá. Ekkor a következő ítéletet hozták:

„”Ha Ame no Wakahiko megbízásunkhoz híven a rossz istenekre lőtte ezt a nyilat, akkor ne találja el, de ha szíve álnok, akkor Ame No WakaHiko vesszék el a nyíl által..”

Így szólván megragadta a nyilat, és visszalökte azon lyukon át, amelyet felfelé röptében ütött. A nyíl pedig Ame no Wakahikót melle dombján találta, amikor reggel ágyában nyugodott. Ez a visszatérő nyíl [mondájának] eredete.

A fácán sosem tért vissza. Ez az eredete a ma is használt közmondásnak, “Olyan vissza nem térő követ, mint a fácán.”.”
(Kazár, 1982. 96)

Amaterasu kitartó módon ismét le akart küldeni egy istent, aki reményei szerint már tényleg megtisztítja a terepet, és behódoltatja a vad földi isteneket. Takemikazuchi no Mikoto immár valóban jó választásnak bizonyult. Egy másik isten kíséretében levonultak az Izumo-beli Inasa-no-Hamaba, és rendkívül stílusos módon (kivonták tíz tenyér hosszú kardjukat, markolatuknál a homokba döfték, és törökülésben a kard hegyére telepedtek) szegezték Ōkuninushi no Mikotohoz a kérdést:

“Amaterasu Ōmikami és Takaki no Kami küldött minket, hogy tőled [így] érdeklődjünk: az Ashihara no Nakatsukunit, amelyen uralkodsz, fenséges fiamra méltóztattam bízni, hogy ő uralkodjék rajta. Mi a szándékod ezt illetően?”

Ōkuninushi a fiaitól tette függővé a kérdést. Első fia azonnal beleegyezett, a másiknak azonban el kellett törni a karját, hogy jobb belátásra térjen. 😀 Miután Takemikazuchi no Mikoto könnyűszerrel legyőzte, Ōkuninushi is készségesen felajánlotta a földjét azzal a feltétellel, hogy építenek neki egy olyan fenséges égilakot, amilyen az égi isteneknek és égi trónörökösöknek van.[2] Ezt a történetet hívják úgy, hogy Kuniyuzuri, azaz a föld – békés – átadása.

Izumo szentélyhez közeli Inasa no Hama tengerpart és a Ben Ten Iwa Szikla. Itt zajlott le a kuniyuzuri.

Ezt követően Amaterasu ismét megparancsolta fiának, hogy uralkodjon Ashihara no Nakatsukuniban, de annak pont született egy fia és inkább őt küldték le. Ő volt Ninigi no Mikoto, aki tehát a két leghatalmasabb égi isten, Amaterasu és Takaki unokája. Adtak mellé öt nemzetségfőt (senkit sem szeretnék fárasztani a 2 soros nevekkel, viszont azt fontos megemlíteni, hogy ők mind uji főnökök ősei lettek[3]) kísérőnek, illetve Amaterasu neki ajándékozta a görbe ékszereket, a fém tükröt, és a kardot (amint azt előző cikkemben is említettem, ezek a császári család hatalmi jelképei).

Konohana no Sakuya Hime

Niniginek földre vezető útja során sorra hódoltak be az istenek. Találkozott Konohana no Sakuya Himével (木花咲耶姫), akit el is vett feleségül. A hagyomány szerint ennek a frigynek „köszönhető”, hogy a császárok élete rövid, mint a virágzó cseresznyevirágé (a hercegnő neve magáért beszél). Kettejük szerelméből hamarosan született is három gyermek, közülük egy uji ős lett. A számunkra érdekes történet azonban Hoderi no Mikoto és Howori no Mikoto testvérekkel folytatódik. Howori no Mikoto vadászatból, Hoderi no Mikoto pedig halászatból élt. Egy nap Howori megkérte bátyját, hogy cseréljenek szerszámot és próbálják ki magukat a másik mesterségében. Hosszas nógatás után a báty belement a cserébe, viszont balszerencsésen végződött a dolog: Howori a tengerbe veszejtette bátyja horgát, amiért engesztelhetetlen haragra gerjedt. Ez miatt az öcs teljesen elkeseredett.

A parton sírdogálva bukkant rá a Tengerár isten, aki azt javasolta neki, hogy keresse fel a Tengeristent, és kérjen tőle tanácsot. Howori azon nyomban tutajra is pattant, és meg sem állt a Tengeristen palotájának kapujáig, ahol a szóban forgó istenség helyett annak lányába, Toyotama Himébe botlott. Érdemes kiemelni, hogy a lány szolgálói úgy emlegették Howori no Mikotót, mint „nagyon szép fiatal férfi, előkelőbb, mint a mi urunk”. Ebből szépen kirajzolódik, hogy az égi istenek leszármazottját a földi istenek fölé helyezik. Továbbá maga a Tengeristen is azonnal felismerte, hogy a fiatal férfi rangban magasabb helyet foglal el, és ennek megfelelő bánásmódban részesítette, és egy füst alatt a lányát is hozzáadta[4]. Természetesen a horgot is előkeresték neki, ráadásként meg is átkozták annak érdekében, hogy amikor visszaadja a testvérének, az elszegényedjen, és az életéért könyörögjön Howori no Mikotónak. Mily idilli is a testvériség…

Toyotama Hime és Howori no Mikoto

Miután ez megtörtént, Toyotama Hime elment a férjéhez, hogy nála hozza világra gyermeküket. Szülés közben Howori megleste feleségét és ijedtében elmenekült… Nem, nem maga szülés látványa rázta meg, hanem hogy feleségéről kiderült, hogy valójában egy krokodil. 😀 Toyotama Hime szégyenében otthagyta a gyermeket és visszament a tengerbe. Húgát, Tamayori Himét küldte fel, hogy nevelje a fiukat.

E gyermek miután felnőtt, nagynénjét, Tamayori Himét vette el feleségül, akitől 4 gyermeke született, köztük történetünk utolsó főszereplőjével, Kamuyamato Iwarehiko no Mikotóval, ismertebb nevén Jinmu császárral (神武天皇).

Bátyjával, Itsuse no Mikotóval élt együtt, míg hódító hajlamai felszínre nem törtek:

“Mely helyen kellene lakni, hogy az [egész] országot békében kormányozhassuk? Úgy vélem, keletnek kellene mennünk.”
(Kazár 1982, 117)

Ezzel el is kezdődött kalandjuk, sorra hódoltatták be a népeket, haladtak egyre feljebb, Japán termékenyebb közepe felé. Egy csata során Itsuse no Mikoto életét vesztette. Egy másik csata során, mikor Jinmu és egész serege rejtélyes módon elájult, Amaterasu segítséget küldött leszármazottjának Takemikazuchi no Mikoto kardjának formájában, mivel az a kard már egyszer megbékítette a földi isteneket. Ez persze most sem történt másként. Ezután tovább folytatódott a hódítás városról városra:

„Miután [Kamuyamato-Iwarehiko-No-Mikoto] az ellenszegülő isteneket így szóval engedelmessé tette, a dacoló embereket pedig elkergette s elsöpörte, az Unebi melletti Kashihara (Tölgyes-Mező) palotában lakott és onnan kormányozta az országot.”
(Kazár 1982, 125)

Jinmu tennō

A legenda szerint Jinmu i.e.660 – i.e. 585-ig uralkodott. Ezzel az égi istenek fia, Japán első császára megalapozta a japán császári család több mint kétezer évig tartó (mondhatni) töretlen hatalmát. Bárhonnan került is Yamatóba a központi kormányzatot megteremtő uralkodó család, az istenektől való származtatás olyannyira zseniális húzás volt, hogy ezalatt a kétezer év alatt senki sem akadt, aki megkérdőjelezte volna ezt. Ez tette tehát lehetővé, hogy – az egész világon egyedülálló módon – Japán felett ugyanaz a család uralkodhatott a kezdetektől egészen 1945-ig.

---

[1] Ha az égiek embere helyett a valószínűleg nem nagy tömegű hódítókét értjük, azt kell vélnünk, hogy a fürkészésre előre küldöttek összebarátkoztak Izumo uralkodóival, benősültek és nem sokat törődtek küldőikkel. (Kazár 1982, 94)

[2] Az “égi” lak szó használata különös, mert Izumo lent a földön van. Az “égi” fogalom szerepeltetése alkalmasint annak a jele, hogy a hódító nép, ha lehetett, nem irtással, hanem részint szigorral, részint engedményekkel lett úrrá az országban. A jelen esetben egy földi istent felvettek az “égiek” sorába. (Kazár 1982, 100)

[3] Uji főnökök: a Yamato hatalom előtt Japán tulajdonképpen különálló kis országokból állt. Ezek élén a nemzetségfők, azaz uji főnökök álltak. Az, hogy ezek az égi istenek uji főnökök ősei, fontos része (egyik alappillére) a hatalom legitimálásának. Példának kiemelném a Nakatomi (későbbi Fujiwara) nemzetséget, akinek őse szintén egyike a Ninigi mellé adott 5 égi istenségnek. A Nakatomi klán volt a császári család fő támogatója a 645-ös puccs óta, melyben Nakatomi no Kamatari volt az, aki segített Nakano Ōe hercegnek (Tenji császár) leszámolni a Soga hegemóniával. Azzal, hogy az égi istenek közül „kaptak” őst, tulajdonképpen a szövetséget szilárdították meg a császár és a Nakatomi klán között. A magasabb rangú istenektől való származtatás tulajdonképpen egyfajta „jutalom”/kiváltság, amely elég volt ahhoz, hogy elfogadják és tiszteljék a császárt, mint a leghatalmasabb istenek leszármazottját.

[4] Okos, politikus elmét tükröz az a tény, hogy az égi istenek gyermekei nem vetették meg a földi istenek szebb gyermekeivel való házasságot. Ilyenformán a meghódított törzsek vezetői vérrokonságba kerültek az uralkodóházzal. És mert az ilyen házasságokból származó fiak és lányok már az égi istenek maradékainak sorába számítottak, lassanként megszűnt az ellentét hódító és hódoló között. (Kazár 1982, 24)

Felhasznált források:

(A Kojikiből vett részletek Kazár Lajos 1982-ben megjelent magyar fordításán alapulnak.)

– Totman, Conrad. Japán története. Budapest: Osiris, 2006.

– Kazár, Lajos (ford.). Ko-dzsi-ki ‘Régi történetek feljegyzései’. Sydney: Magyar Történelmi Társulat, 1982.